Szöveg nélküli. Az Utolsó ember a filmtörténet időtlen klasszikusa, amelyet 1958-ban a "brüsszeli 12"-be, minden idők legjobb filmjei közé is beválasztottak. Egy hotelportás története, akit öreg napjaira vécésnek fokoznak le, s akit a megaláztatás tönkretesz, hiszen pompás egyenruhájával élete értelmét is elvesztette. Murnau - és vele egyenrangú alkotótársai, Carl Mayer forgatókönyvíró, Karl Freund operatőr és nem utolsó sorban a főszerepet játszó, zseniális Emil Jannings - inzertek nélkül, a szöveg súlyától megszabadulva csak képekben, montázsokkal mesélik el a szívszorító történetet. A kamera szabadon mozog, követi a hős sorsát - az események főszereplőjévé válik. A hotel zsongó élete, az öreg portás részeg-jelenete, a pletykázó asszonyok montázsa, a szürke külváros és a csillogó hotel kontrasztja felejthetetlen képsorokban elevenedik meg.

A Pandora szelencéjével azonos évben Pabst megrendezte a "női áldozatiság" drámáját is: férfi-vágyaknak kiszolgáltatott női sorsokat helyezett egymás mellé, melyek az öngyilkosságtól a szadisztikus lánynevelő intézeten át a "társadalmi erkölcsökkel" szembenálló bordélyházig ívelnek. Igazi freudi vágta, a pszichoanalitikus filmelméletek kedvenc példázata a felejthetetlen Louise Brooks főszereplésével.