A magányos fiatalember és az egy éve elutazott szerelmét visszaváró különös lány óvatos érzelmi közeledését Visconti a mai Olaszországba helyezi. Valami lebegő, egyszerre igazi és mégsem igazi téli világot teremt, ködbe vesző romokkal, kóbor kutyával, sejtelmes sötétséggel. "Én nem árultam el őt!" - mondja saját megnyugtatására Natalia, mintegy ezzel igazolva kitartó várakozását a hídon, mert a várakozás a kapaszkodó a nyomorúságos világban. Hisz nem lenne ember az ember, ha nem jutna el újra meg újra a szűk valós lét határához, az ábrándok és álmok megvalósulását várva. S mi lehetne alkalmasabb kifejezője a félve menekülő és titkon vágyakozó léleknek, mint egy híd?

Marcello valaha komoly írói ambíciókkal érkezett Rómába, ahol most egy bulvárlap munkatársa, a Via Venetóval jelképezett fényűző, hazug és cinikus társasági élet ismert figurája. S noha a hamis csillogású filmipar képviselőinek orgiáin, a letűnt arisztokrácia, az értékválságba került értelmiség, a szenzáció- és pénzhajhász tömegkommunikáció szánalmas vagy kegyetlen "szertartásain" egyaránt teljes erkölcsi és érzelmi kiüresedést tapasztal, végül mégis ennek a világnak adja el magát.