Toshizo egy földműves, aki társaival egy dojo-t működtet, hogy a fölműveseket kardvívásra oktassa, mégpedig a Tennen Rishi stilúsában. Toshizo véletlen egy éjszaka megbütyköl egy lányt, akiről kiderül, hogy Lord Sawatari, egy helyi előkelőség húga. Ez a szerelmi szál, gond nincs belőle, mert rajtuk kívül nem tudja senki. A gond akkor kezdődik, mikor Toshizo megöli az őt és dojo-át megsértő Kogen Itto stílus egyik oktatóját, Sohaku Rokusha-t, ezzel magára szabadítva az egész, rivális Hachioji dojo-t és annak igen rossz arcú vezérét, Shichiri Kennosuke-t. Ez a bosszú vonal. És így párbajokon, csörtéken keresztűl csak eljutunk a Shinsengumi alakulásához. Szóval a dráma ebből a szerelemből és bosszúból bontakozik ki igazán, mivel a két szerelmes ellentétes oldalra kerül. Kennosuke is a rebbelis oldalon áll és hát a sógunátust is meg kell védeni.

Goethe Faustjának és Genshin Ojoyoshujának, valamint az alvilág kínjairól szóló X. századi buddhista értekezésnek a szentségtörő egyesülésében megfoganva, a Jigoku volt az utolsó darabja annak a kilenc újító és eszelősen különc horrorfilmnek, amiket Nakagawa az 1950-es években forgatott a zsánerfilmeket gyártó Shintoho Studiónál. Túlcsorduló, bugyborékoló sós tavaival, erőteljes hang-kép orgiájával, az olykor teljesen irracionális cselekménnyel, a szem ellen intézett, könyörtelen montázsrohamaival a Jigoku több mint csupán egy, a határokat átlépő, nagy, klasszikus horror: a filmvásznon addig soha nem látott, egyedülálló mű az üdvözülés nélküli bűnről.

Házasodni készülő fiatal pár tévelyeg egy kísérteties tó körül, újra és újra ugyanarra a helyszínre érve vissza. Az ara már nagyon fáradt, vihar készül, fedezékre volna szükségük. Kóbor fekete macska vezeti el őket egy romos épülethez, ahol a lánynak rémítő látomásban van része, majd nagyon beteg lesz.